Élete

Németh László (1901-1975) a két háború közti időszakban a népi írók csoportjához tartozott: ő volt ennek a csoportosulásnak az egyik ideológiai vezéralakja. Sokrétű szépirodalmi termése azonban korántsem skatulyázható be a népiesség kategóriájába. Apja paraszti sorból származott, de középiskolai tanár lett. Ő maga előbb bölcsészetre járt, majd az orvosegyetemet végezte el.

A Nyugatban tűnt fel egyik novellájával, később azonban teljesen eltávolodott a folyóirattól. Erősen hatott rá Szabó Dezső, higgadtabb, tudományosabb beállítottságú, dagályos pózoktól mentes egyéniségével azonban hamar elfordult tőle. Szépirodalmi műveivel-regényeivel, drámáival, és sokirányú munkásságával hamar felhívta magára a figyelmet. Igen nagy hatással volt a harmincas-negyvenes években felnövő ifjúságra is. Egymaga írta Tanú című folyóiratát. Széles műveltségre alapozott eszmevilágát alaposan befolyásolták Spengler, Dilthey, Ortega, Gasset, Henrik de Man, F. Fried gondolatai.

Kapitalizmus-ellenessége részben romantikus antikapitalizmus volt. A marxizmussal nem tudott azonosulni: a szocializmus és a kapitalizmus között harmadik lehetőséget keresett: utópikus gazdasági-szellemi közösségek, "szigetek" szervezésével javasolta újjászervezni a társadalmat. "Harmadikutas" koncepciójának másik jellemzője, hogy a társadalom átalakításának vezető erejét a parasztságból származó értelmiségben vélte fölfedezni.

Regényei

Prózája a realista regény hagyományosabb formáit újítja meg. Figyelmet érdemel, hogy a novellában sokkalta nagyobb értékeket adó magyar prózában szinte kizárólag regényeket írt: minden bizonnyal a század legjelentősebb regényírói közé tartozik. Műveinek egyenes belső vonalát többnyire egyetlen ember életének eseményei rajzolják meg, erre a "vonalra" pedig szigorú ökonómiával elrendezve épül föl a mű egésze. Minden egyes rész, mozzanat-a szereplők gondolatai, szavai, lelki vagy ösztönös rezdülései, tettei stb.- pontosan kapcsolódik a többihez. Az író gazdag intellektusa megmutatkozik a hősök által meglátott vagy átélt problémák természetében, sokrétűségében, a szereplők rendkívül elmélyült, néhol már orvosi-pszichológusi pontosságú, de mindvégig írói eszközökkel megalkotott lélekrajzában. A regény szövedéke azonban nem lazul föl ennek következtében, legföljebb az események sodra lassul le.

Egyik kiemelkedő - bár a többitől két főszereplőre ügyelő nézőszögével is elkülönülő - regénye, a Bűn (1936) szorosabb értelemben vett társadalmi problémát állít a középpontba. A népet támogatni, a társadalmat (Németh Lászlóhoz hasonló módon) megjavítani akaró értelmiségi hős végül meghasonlik önmagával, öngyilkos lesz, mert helyzetéből eredendően képtelen teljes következetességgel eltépni magát a megtagadott életformától, de éppígy képtelen a felemás életvitelbe való belenyugvásra.

Az utolsó kísérlet című regényciklus-tervezetének elkészült darabjai viszont az emberi kibontakozás, önépítés útjait rajzolják. Legjobb regényei az általa megragadott sajátos nő- (vagy inkább ember-) típusnak más-más helyzetbe került "változatait" mutatják be. Ezek sorában a Gyász (1936) az első. Egy, a férjét fiatalon elvesztett asszony alakját látjuk itt, aki képtelen a falusi élet konvenciói által előírt szerep eljátszására: fokról fokra magába záródik, s magányát kihívó gőggel szegezi szembe környezetével. Az elidegenedés modern élményvilága társul itt a balladák komor atmoszférájával. A következő ebben a nemben az Iszony (1947), mely egy erőteljes tartású asszony alakját mintázza meg, aki azonban részben éppen ebből következően, részben hazugságoktól irtózó szigora, részben pedig frigiditása miatt nem tud a "világgal keveredni". Apja váratlan elveszítésétől szinte megbénul, s úgy kerül a vele mindenben ellentétes jellemű férfinak az oldalára, "mint ahogy a kő odahull". Házassága néhány éven belül mintegy végzetszerűen visz el odáig, hogy férjét megöli - akaratlanul, de nem véletlenül. Hősének hűvösen éles, minden emberi puhaságot megvető pillantásával néz szét Németh László ebben az egyes szám első személyben megírt regényben. Nőalakjában bizonyos emberi tulajdonságokat csaknem időtlen általánosításukig tipizál - Diana istennő alakját vetítve a háttérbe -, ugyanakkor minden vonást a legapróbb részletekig kidolgoz, életszerűvé tesz. Ebből a térben és időben határozottan elhelyezett szigorú önelemzésből bontja ki saját gondolatát: ennek az embertípusnak magasabb, általánosabb ügyek szolgálatába kell állnia, ha útjára akar találni.

Részben ezt az utat hivatott jelölni az Égető Eszter (1956) hősnőjének alakja. Ebben a századfordulótól az ötvenes évekig terjedő időszak magyar társadalmának középrétegeiről fest széles, gondosan árnyalt képet. A középpontba egy olyan asszony alakját állítja, aki makacsul, minden csalódás után is újrakezdi maga körül a közösségteremtést: egy szigetnyi világ humanizálását. Családot fog össze, paraszti tehetségeket támogat, a háborúban elsodort egzisztenciákat karol fel.

Legkésőbbi regényének, az Irgalomnak (1965) orvostanhallgatónő a főszereplője, aki kezdetben szigorú erkölcsi normák magasából ítéli meg az embereket. Tartását azonban az események, az élet kényszere alatt fokozatosan feladja, és eljut a mások iránti megértés, a gyógyító szánalom magatartásának kialakításáig. Végül odaadja magát a levert proletárforradalom eszméiért hevülő sánta fiúnak - a cselekmény a húszas évek elején játszódik -, abban ismervén föl hivatását, hogy neki és az "egész sánta emberiségnek hitet kell adni, hogy futni tud s a lábára is vigyázni közben, hogy nehogy belebotoljék a sántaságába".

Drámái

A viszonylag szegényebb magyar drámairodalomban kivételes helyet foglal el Németh László munkássága. Akárcsak regénytechnikájában, dramaturgiájában is "konzervatív", amennyiben nem érintették az avantgarde "formabontó" tendenciái. Leginkább az ibseni dramaturgiai hagyományok követőjének tekinthető. Színpadi művei minden részletükben realisztikus alkotások, amelyekben jellemek egymással szemben történő kiteljesítésére, rejtett igazságok napfényre hozására vagy a hősök belső összeroppanásának bemutatására helyezi az író a hangsúlyt. Akárcsak regényeiben, itt is sok hősében mintázta meg valamilyen módon önmagát, olyan embert állítva a középpontba, aki egy eszmére - teszi föl az életét. A hősök önmagukkal, illetve az önnön gyengeségüket kihasználó környezettel küzdenek. Terveik legtöbbször meghiúsulnak, morálisan azonban győzelmet aratnak - az elvont moralitáshoz való hűség viszont az emberi arculat eltorzulásának veszélyével jár együtt.

A Galilei-ben (1954) sikerül végre olyan emberi alakot megmintáznia, aki egyetemes célt szolgál - a haladást, a tudományt -, akitől azonban ez a tevékenység a legkevésbé sem idegenedett el: spontánul, szinte ellenállhatatlan öntevékenységként jelentkezik. Ez a munka ütközik össze a Szent Hivatal apparátusával. A darab végén - amikor a kikényszerített esküt egyértelműen megtagadja - ez a kezdeti spontaneitás erősödik fel morális felelősségtudattá. "Nekem sem szabtak külön törvényt a Sínai-hegy alatt" - fogalmazza meg fölismerését, s ezért folytatja most már föltétlen odaadással kutatásait. Kitűnő lélekrajz és elmélyült gondolatiság teszi meggyőzővé és izgalmassá a személyes átélés hevét sugárzó darabot, mely talán legjobban reprezentálja azt a hivatástudatot, ami Németh László más műveiben is megnyilvánul.

Gazdag drámai terméséből emellett leginkább a társadalmi felelősségre ébresztő Villámfénynél (1936) és az utópista közösség szervezéséért küzdő hőst bemutató Cseresnyés (1939) emelhető ki, valamint történelmi drámáinak egy része. A VII. Gergely (1939) hőse is magára marad, ő úgy érzi, azért, mert "szent dolgokra tör - de egy démon természetével". A két Bolyai (1961) két különböző típusú tudós-egyéniségnek, apának és fiúnak küzdelmét viszi színre; a Gandhi halála (1963) az erőszakmentesség és a fanatizmus szembenállását örökíti meg.

Tamás Attila

[in: A magyar irodalom története, szerk. KLANICZAY Tibor, Kossuth, 1982. 378-381.]

Németh László Vásárhelyen Grezsa Ferenc írása

Németh László először vendégként járt Hódmezővásárhelyen: 1940. április 13-án a Református Bethlen Gábor Gimnázium önképzőkörének meghívására - Móricz Zsigmonddal - irodalmi esten vesz részt. Ugyanez év november 9-én Tamási Áron társaságában látogat a városba. Megragadja a helyi értelmiség szellemi fogékonysága, kultúrateremtő munkája. Különösen nagy hatást tesz rá a "vásárhelyi példa" - a Tanyai Tanulók Otthonának megismerése. Az első magyar népi kollégiumot anyagilag is támogatja: átengedi számára Cseresnyés című drámájának jogdíját. (Erre emlékezik a későbbi névadás.)

Az író 1945. szeptember 2-án - mint óraadó tanár - telepszik meg Hódmezővásárhelyen. A szálláscsinálók: Kristó Nagy István gyógyszerész és Mátyás Sándor tanár fontolgatás nélküli gyorsasága, Márton Árpád elnök lelkész és Vörös Mihály gimnáziumi igazgató szívesen hívó szava hitet ébreszt benne, hogy a korábban itt tapasztalt szeretetet nem mosta el az idő. Előbb az Andrássy utcai Kristó-patika emeleti szobájában lakik, majd 1946 tavaszán a család Bercsényi utca 27. alatti otthonába, egy év múlva pedig a leánygimnázium igazgatói lakásába költözik át. 1947 őszén újra visszatér a Bercsényi utcába. Itt él kisebb-nagyobb megszakításokkal végleges távozásáig, 1954 decemberéig. Németh László Vásárhelyt később "boldog Tomi"-ként emlegeti.

Itt-tartózkodását egyszerre érzi száműzetésnek és felszabadulásnak. A szűk térbe szorult alkotóerő korlátain vívódik, de a "maga törvényén" él benne. Megragadja a város panorámája: "a nagy csend, a benne alvó sivatag, a szent reménytelenség pusztája", de a belőle zengő "mozarti zene" is. Hogy magányát gazdagabbá tegye, új életviteléhez párhuzamokat keres: képzelete Tolsztoj Jasznaja Poljanáját, Gulyás Pál Ó-Debrecenét, Montaigne perigordi menedékét másolja rá. Közben vonzó különcökre lel, az Égető Eszter modelljeire. Bozsó alakjában Mátyás Sándorra, a Woolf-fordító, már-már dekadensen választékos modorú angoltanárra ismerünk, Hallgató Sanyiban a zseniális, de ökonómiátlan műveltségű Pákozdy Ferencre, a "sötét, meleg török lelkű" költőre, Gulácsy figurájában a "széles kun arcú, tatármosolyú" Péczely Attilára, az Alföldön ásványgyűjtő és Kodály-tanítvány orvosra. A Harc a jólét ellen főhősét Tölcséry Istvánról, a "cerberus könyvtárosról" mintázza, az Utazás névadója pedig Karádi György, a modern, Ady Endrén nevelkedett gondolkodást herbarti szigorral ötvöző tanártárs. De rátalál az író a városban az értelmes tevékenység példáira is: a Sipka-házaspárra, a nyelvtanulás megszállottaira, Gál Györgyire, a nagyműveltségű latintanárra, Rácz Miklósra és feleségére, aki a tanári karból egyedül utánozza tanítási módszerét.

Vásárhely Németh László számára közönyből és szeretetből van gyúrva. Egy korabeli leveléből idézünk: "A gyerekek, úgy érzem, szeretnek és én egész belemámorosodtam a tanításba. A legnagyobb előnye Vásárhelynek a relatív békéje. Valóságos elefánttemető: az emberek lusták, de emberiek. A legjobb hely számomra". Még ideák utáni sóvárgása is kielégül: háziasszonya életében "egy mai szentség" sorsképét fedezi föl. Róla készül a magyar irodalom egyik legszebb asszonyportréja, Égető Eszter alakja.

Az új világ építéséből az író pedagógiai kísérleteivel kér és vállal részt. A tanügy rendezésében olvassuk: "A tanügyi reform célja: az osztálytalan társadalom megteremtése a most növő nemzedék műveltségében. Testvére tehát a földosztásnak, az ipari kisajátításnak, a szövetkezeti mozgalomnak; előjogokat, válaszfalakat bont a képzettség arányosabb elosztásával". Általa tehát az író a népi demokrácia nagy politikai vívmányaival is elkötelezi magát.

Mindenekelőtt az új iskola tanítási törzsanyagának kialakításán dolgozik: a négy összevont nagy tárgy - a Történelem, a Természetismeret, a Nyelvek és a Matematika - tanterveinek és tankönyveinek elkészítésén. De foglalkozik a biológiai alapú didaktika és a közösségi-erkölcsi nevelés bizonyos problémaköreivel is. A "kitűnőek iskolájának", az elitnevelésnek divatos programját a demokratikus iskola tervével haladja túl. Eszménye az ún. színpadiskola, amely az élet tervszerűen sűrített, kicsinyített mása, egyszersmind az emberi kultúra történeti útjának megismétlése.

Vásárhely az író számára a folytonosság és megújulás beváltott esélye. Noé bárkája, melyen múltját megmentheti a jövőnek. A vásárhelyi certosa-létet már tulajdonképpen az 1943-as Bocskay-kerti idill előlegezi. A csomorkányizmus később megformált embertanának pedig az 1944-ben elvesztett barát, Gulyás Pál a legfontosabb modellje. A pedagógiai kísérlet - melynek eszméje főbb vonásokban már az 1943-as Lányaimban készen van - a gondolkodó önmentései s; a Tanú minőségeszméje és enciklopédiatana rejtezik benne. Érthető hát, hogy művei közt sok az átdolgozás, korábban félbehagyott munka befejezése. A Mathiász-panzió, az Erzsébet-nap, a Pusztuló magyarok szövegén csak igazítania kell.

A Vásárhelyi trilógiának elkeresztelt ciklusba sorozott drámák élményanyagukkal kötődnek a felszabadulás előtti időhöz. Az Iszony első fejezete 1942-ben Móricz Zsigmond megrendelésére keletkezik. Az Égető Eszter első terve egy Csokonairól szóló drámavázlat a háború előtti évekből. E múltjához való hűség a Husz szájába adott mondat igazságát példázza:

"Csak az a világ újulhat meg, amelyben mindenki kitart legjobb meggyőződése mellett."

Vásárhely Németh pályáján ugyanakkor új tájékozódás: műveltségének, gondolkodásának megújítása. A belátás életelvének, a közép-kelet-európai helyzettudatnak következetes érvényesítése, alkalmazkodás a viszonyokhoz, a vállalás és alakítás kettős szenvedélyével. Vásárhelyhez köthetően formálja meg új regény- és drámatípusát, a közösségi problematikájú és etikai töltésű közép-kelet-európai műformát, amely nem csak az elidegenedés folyamatát ábrázolja, hanem a gyógyszert is felírja hozzá. A háború előtt hőseit az exodus, a világból való kivonulás sorshelyzetében jeleníti meg: a minőség sok a világnak, tehát az ember maga legyen világ. Most az emberi kapcsolatokban gazdagodó, környezete vitaminján érő szereplők lépnek színre - Gróti Ágnestől Égető Eszterig. A görögös mintájú sorstragédia zártságát feloldja az etikum (Iszony). Az író számára - Proust és Gide, Ibsen és du Gard helyett - egyre inkább az orosz epika válik ihlető példává: Tolsztoj Anna Kareninája és Feltámadása, Goncsarov Oblomovja.

A vásárhelyi korszak nagy szemléleti, gondolati és esztétikai összegezése az Égető Eszter. Társadalmi- és tudatregény egyszerre: a magyar- és kelet-európai értelmiség gondolkodás- és sorsállapota, egyszersmind az emberben élő édenalapító ösztön drámája. A "csomorkányizmus" tunyaság és műveltség szövődése. Kórkép, mert eszme és környezet szakadását példázza: a Nyugat nagy gondolkodásbeli vívmánya, a racionalizmus képtelen egybekapcsolódni a hely és idő tudomásulvételével, a sajátos kelet-európai helyzetérzékkel. Romantikus kérkedés, önkielégítő individualizmus, tévesztett történelmi szerep - közösségi erkölcs és társadalomépítő feladat híján. A hősnő alakja azért magasodik fel köztük, mert neki sikerül a szintézis - nyugati gondolkodás és keleti lélek egybeforrása. A Medici-kápolna isten-szoborfennsége és a hús-vér ember egyszerűsége nem feszültség, hanem harmónia benne. A kiválóság magányát a közösség egyre táguló köreiben az emberi kapcsolatok szálait megszövő aktivitással oldja. Növényi természetként kerül ragadozók közé, de az édent csak körülötte dúlja fel az emberi őrültség, benne nem. Sorsának vezérlője a "mozarti dallam": a világ testvériségének látomása, a teljesebb, gazdagabb humánum vágya, az aranykor képzete. Jelleme a "bartóki modell" karakterológiai mintája: az élet törvényét, a világgal teremtett összhang eszmény ét képviseli; az igényt, hogy egy ütemre lépjen ember és történelem.

Németh László Hódmezővásárhelyen életét is műalkotássá formálta, könyvei közé is besorozhatón. Emberi-írói magatartását az "adás" erkölcsének, a "kötelesség" vállalásának, az életvitel puritán tisztaságának törvényével fokozta példaértékűvé. Egyszerre szerette az igazságot és az embert, az emberben a magyarságot és az emberséget. Elevenen élő és folyvást növekvő kultuszának is ez az alapja és magyarázata.

Grezsa Ferenc

Németh Lászlóról Kulcsár Sz. Ernő írása

A modern magyar epika klasszikusai közül alighanem Németh László az egyedüli, akinek az értekező prózája talán még a regényeinél is nagyobb hatást gyakorolt a kortárs nemzeti kultúrára. A két világháború közti időszakban kiteljesedő esszéisztikája ugyanis olyan összefüggésekben fogalmazta újra a magyar kultúra fejlődéstörténetéről vallott nézeteket, amelyeknek a horizontja sok tekintetben máig meghatározza az irodalomalkotó értelmiség szerepfelfogását. Pro és kontra egyaránt: a nyelven és a kultúrán keresztül megfogalmazódó identitástudat kérdései nagyjából azon előfeltevések szerint osztják meg a mai irodalmi nyilvánosságot, melyeknek Németh László jelölte ki a gondolati irányait.

A magyar irodalmi gondolkodásban ugyanis egy meglehetősen előzmény nélküli hermeneutikai magatartásnak vetette meg az alapjait. Legnagyobbrészt Dilthey behatására érlelődött meg benne az a meggyőződés, hogy egy eszme, gondolat vagy műalkotás igazi hatóereje nem annak tartalmi-ismereti értékeiből származik, hanem abból, hogy mit ad a kezünkbe egy-egy ilyen igazság a saját önmegértésünk lehetőségéül.

"Egy gondolat ereje nem az, amit mond, hanem amit ad."

- szögezte le egyik legnagyobb hatású, egyszersmind a legtöbbet vitatott esszéjében (Kisebbségben, 1939). És valóban, azzal, hogy a dolgok életösszefüggésben való értelmezését a létmegértés mindenkori feltételévé tett, bizonyos mértékig annak a Bultmann-nak az elképzeléseihez került közel, aki tagadta az életviszonytól elválasztható ismeret és értelmezés lehetőségét: "a történelem valósága nem tárulkozik fel a személyében kívülálló néző számára" (Glauben und Verstehen, 1952).

Németh kultúrkritikai értelmezésében ezt az előzetes megértést történetileg a közösség nemzeti kultúrája feltételezi, ezért közösségi identitástudat is csak ebből a hagyomány-összefüggésből nyerhető. A magyar történelmet lényegében a 18. századtól fogva hanyatlástörténetnek látva így arra a következtetésre jutott, hogy az ellentmondásos polgári fejlődés nyomán Magyarországon éppen azok a közösségi építőerők "roppantak meg", amelyek a történelmi helyzetértékelés biztonságával mozgósíthatnák a kor kihívásaira felelő nemzettudat reflexeit.

Esszéírói életműve javát ezért egy új nemzettudat létresegítésének igyekezett szentelni (Magyarság és Európa, A minőség forradalma). Reformeszméit e lehetőségeken belül az a felismerés határozta meg, hogy ez a program csak a kiváló kevesek összefogásával váltható valóra. A szellem "zajtalan katasztrófáját" ugyanis abban látta, hogy az idegen szellemiségű kapitalizálódás hatására Magyarországon éppen a kultúraalkotó nemzeti értékek szorultak kisebbségbe.

Művészi világképe szerkezetileg hasonló előfeltevésekre épül. Kultúrantropológiai jellegű személyiségfelfogása szerint az individualitás egyidejűleg megtestesítője is és produktuma is egy morfológiai értelemben vett művelődés lelkiségének. A személyiséget Németh így csak valamely kultúrához, valamely tradícióhoz tartozó mivoltában vélte értelmezhetőnek. Regényeire nézve ennek mindenekelőtt az a következménye, hogy az ábrázolás középpontjába mindig az antropológiai karakter kibontakozásának folyamata kerül. Az alakteremtés azonban éppen azért nem követ fejlődésregényi logikát, mert mindazok az értékek, melyek képviseletében a hős szembekerül a környezetével, nem képződő, hanem a karakterben, a mentalitásban már eleve meglévő minőségek: elsősorban érvényesülésük, nem pedig formálódásuk a regények tétje. A Németh-hősök tehát értelemszerűen a világ természetének való jobb megfelelés, illetve lét (alkat) és szerep összehangolhatósága jegyében törnek önmegvalósításra.

1945 előtt írt regényei két epikai formáját kezdeményezik ennek a lélektani irányultságú "tudatteremtésnek". A gyász (1936 hősnőjének tragédiáját egyfajta mítoszi "jelezettségű" individumlátás rajzolja elénk: Kurátor Zsófi önmagát egy külső normák irányította szerepbe kényszerítve szorult ki az élet világából. A Kocsik szeptemberben (1937) gyerekhősének küldetéstudata viszont már közösségi, nemzeti tradícióban (János vitéz, Toldi) gyökerező szerepértelmezésből vezethető le: nagy regényei közül Németh leginkább ez utóbbit ruházza fel a "középszerű" ábrázolás kellékeivel.

A regényhősök szociális hovatartozása az 1945 utáni Németh-regényekben is felismerhető ugyan, de az esztétikai megjelenítés során mindig alkati és mentalitásbeli énjüknek van elsődleges szerepe. A konfliktusoknak az egyik legfőbb forrása az alkat létjogáért vívott harca: a nemesebb áll mindig szemben az átlagosan többségivel, akár a különállás jogáért, akár a harmóniát kereső kompromisszumért küzd. A lélektaniság ezért Némethnél nem egyszerűen a történelmi realizmus elvének átpszichologizálását jelenti. Tradicionális-protestáns eredetű egyéniségtana ugyanis a lélektaniság modernebb, Jung-féle áthasonításában válik a világkép egyik sarkpontjává. A legjelentősebb regényalakok eme belső nézőpontú megformálása tehát olyan koordinátarendszer függvénye, melynek a 19. századi epika értelemszerűen nem lehetett a birtokában. A lélektaniság Némethnél az önmegértés s vele a személyiségértékekhez igazított élet megvalósításának poétikai közege. Az életben vitt szerep megtalálásának nála ugyanis mindig az alkat belső törvényeire való ráeszmélés a feltétele. S mivel az alkatban Németh értelmezése szerint többnyire "a lét egy-egy aspektusa" ölt testet, érthetővé válik, miért emlékeztetnek ezek a hősök Olympia isten szobraira. "Mert mi más az igazi szobor is - írta egy helyütt maga Németh László -, ha nem egy tudat vonalakra, anatómiára lefordítva" (Korrektúra után, 1957).

Ha a Gyász Kurátor Zsófija Antigoné alakját idézte, az Iszonyban (1947) egy Diana/Akteon-típusú alapkonfliktus a tudattörténet kibontakozásának az alkalma. A modern magyar regénytörténet e kiemelkedő alkotásában egy kivételes, de a világgal elegyedni nem tudó személyiség követ el akaratlan gyilkosságot. Az emberi méltóség és autonómia, a jog a büszke különállásra, az életértékek magányos szolgálata azonban olyan rendhagyó hős attribútumai az Iszonyban, akinek a megítélhetősége a befogadói értékszempontoktól függően különbözőképpen alakulhat. A kritikai távolságtartással, énformában elbeszélt krízistörténet úgy idézi fel itt egy rossz házasság epizódjait, hogy Kárász Nelli "világidegen" természete a férjgyilkosság bűnével együtt is képes meghódítani a magasabb értékek világát. A mű epikus folyamata a fokozatos értékátrendeződés kétirányú lehetőségére épül. Mivel az előadásmód nem követeli meg az elbeszélői nézőponttal való azonosulást, olvasható a regény úgy is, mint egy nagyra hivatott élet autonómiáért vívott küzdelmének célba jutása, s így az elveszett identitás visszaszerzésének története; illetve úgy is, mint egy szörnyeteggé vált Artemisz "démoni" szerepértelmezése, mely egy inautentikus létformát zúz szét a maga többé vagy kevésbé jogos önvédelmében. A krízis előtti állapot visszaállítása tulajdonképpen annak az identitásélménynek a megerősödésével jár együtt, amely nem függvénye az erkölcsi jó és rossz viszonyrendszerének: "Mintha se a bűnözés, sem a bűnhődés iránt nem volna érzékem. Kizárt, hogy én egy öregasszonyt a pénzéért agyonüssek. De ha már agyonütöttem volna, akkor az a természetemből következnék és nem bánnám meg. Efféle megbánásokra én nagyon is egy vagyok... Sanyit ugyanaz a Nelli ölte meg, aki Huszár-pusztát rendbeszedte és panziót nyitott." Az én önmagával való azonosságának alapjai - erre vonatkozik a Raszkolnyikov-utalás - nem szolgáltathatók ki a mélytudati "énkettőzés" kerülőútjainak. Minthogy azonban Takaró Sanyi sorsa is az emberi méltóság sérthetetlensége jegyében enged meg ellentétes értelmezést, viszonylagossá válik annak az eszményi magatartásnak a jelentése is, amelyet maga Németh László sem kétely nélküli bizonyossággal, hanem mindig kétségek közepette vallott: "Olyasmit éreztem, hogy az is lehet szép: egyedül lenni a világban. Az ember tesz, és nem érti senki, föláldozza magát, és nem veszi észre senki, boldogtalan és közben olyan kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok."

Az alkati-antropológiai eredetű önazonosság kiküzdésének gondolata az Iszony után háttérbe szorul Németh László regényírói pályáján. Az 1949-es Égető Eszter (megj. 1956) - a magyar regénytörténet egyik legszebb nőalakját formázva - "akarat és belátás" harcában már az utóbbit, az osztályrészül jutó szerepnek megfelelni kész magatartást értékeli fel. S hogy mindezt elégikus epikai hanghordozással teszi, arra vall: a szereppel való belátó (s lemondó) azonosulás az ára annak, hogy az emberi integritás ne értékpusztítással szerezzen érvényt magának. Bizonyos értelemben kérdéses "szintézist" teremt végül az Irgalomban (1965) ábrázolt példázatos-allegorikus élettörténet is. Én és szerep karitatív összehangolása Kertész Ágnesben olyan példaembert állít elénk, aki egyszerre kíván eleget tenni annak az alternatívának, amelyet Kárász Nelli kizárásosként utasított el. Az Égető Eszter és az Irgalom felszólító jellegű üzenet a befogadói válasz igenlő formáira apellál. Zártabb jelentésképzésükhöz képest az Iszonynak alighanem az biztosít hosszabb utóéletet, hogy a műbeli értékválasztást igenlő és tagadó olvasók történeti sora egyaránt esztétikai élményben részesülhet.

Kulcsár Sz. Ernő

[in: A magyar irodalom története 1945-1991, Argumentum, 1993. 78-82.]

Németh Lászlóról Rónay László írása

Amikor a népi irodalom legfelelősebben és legkomolyabban gondolkodó tagjai azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a magyarság jövőjét a paraszti osztály legtehetségesebbjeinek a vezetésbe való bevonása és folytonos művelése révén építik biztonságos alapokra, Németh László azonnal felismerte küldetését, amely szinte élete végéig hatalmas szervező és programadó munkára ösztönözte. Életműve egyetlen szándék megvalósulása: önmagát is folyvást építve igyekezett meghódítani a fiatalok számára a kultúra minden értékét, hogy azokat asszimilálva és széles olvasórétegekhez eljuttatva lelki hazát teremtsen, amelyben mindenki otthonosan érzi magát, és legjobb tehetségeit kamatoztatva célratörően rendezheti be életét a saját és nemzete javára.

Sokat emlegetett és több változatban kifejtett elképzelése a "kert-Magyarországról" reális felismerésekből is táplálkozott. Jól látta meg, hogy a magyar életszínvonala csak a mezőgazdaság értelmes fejlesztése által növekedhetik, mégpedig az egyes ember tehetségének mozgósítása révén. Hite szerint a gazdaság fejlesztésével párhuzamosan a lelkekben is ki lehet fejleszteni a "kertet", ahol a szunnyadó morális és etikai értékek szökkenhetnek szárba kellő és sokoldalú műveléssel.

Pedagógiai elkötelezettsége, minden kamatoztatható érték iránti nyitottsága alapvetően különböztette meg mesterétől, Szabó Dezsőtől, de gondolkodását befolyásolta az a tudat, hogy a város megromlott, elveszítette értékképző szerepét, ezért maga is folytonos lelkifurdalással válogatta budai otthonait, s így igazán csak vidéki környezetben érezte elemében magát.

Sérülékeny természete, túlfokozott érzékenysége sok félreértésre adott okot. Tény, hogy amikor a magyar ember természetének vagy a magyar irodalom fejlődésének jellegzetességeit modellálta, személyes érzelmei tévútra vezették, mindenekelőtt Kisebbségben (1939) című tanulmányában, amelyben a nemzetkarakterológai veszélyes vizeire evezve azt fejtegette, hogy a tőzsgyökeres magyar tehetségek sorsa mindig tragikus az asszimiláltakkal szemben, akik - szemléletes, de hamis metafórájának értelmében - "továbbmennek", míg a nemzeti érzületűek "lemaradnak".

Páratlanul sokat tett azért, hogy a műveltség valóban nemzeti kincs legyen. Tanulmányainak egész sora - kivált a Nyugat két nemzedékét bemutató írások- nemcsak irodalmi tájékozódásunk számára jelentenek kitűnő iránytűt, hanem az európai kultúra jelenében és múltjában is eligazítanak. Minden korszakról, minden jelentős alkotóról volt fontos, újszerű mondanivalója, részben azért, mert nem irodalomtörténeti esszéket írt, hanem a múlt és jelen hasznosítható erkölcsi törekvéseit értékelte és igyekezett beleépíteni a nemzeti tudatba. Közben önmagát is folytonos kontroll alatt tartotta, mintha azt bizonyította volna, hogy csak a tudatosan, nyilvánosan elvégzett "életgyónások" biztosíthatják a lélek tisztaságát, teremthetnek olyan életállapotot, amely alkalmas a példaadásra, csak ezek ösztönözhetnek hiteles, mozgosító tettekre.

Ez a nyilvános és személyes vallomásosság az 1934-ben kiadott Ember és szereptől jellemezte tevékenységét, s rengeteg haragra, sértődésre adott okot. Részben nálunk addig meglehetősen szokatlan nyiltságával, részben ebből fakadó óhatatlan elfogultságával - hiszen minden eseménynek, minden kapcsolatnak saját maga volt a mércéje - rengeteg ellenséget szerzett magának. Tagadhatlan, hogy egész életművét áthatja az egocentrizmus, amely meggátolta abban, hogy mélyen önkritikus lehessen, de segítette, hogy szépirodalmi műveiben is nagyot és maradandót alkosson, hiszen a regényeiben ábrázolt kérdéseket átélte, és végigszenvedte.

Az 1935 karácsonyán megjelent Gyászt joggal nevezték méltatói a magyar regényírás nagy teljesítményének. Megjelenése idején egyik fő újdonságának azt vélték, hogy Móricz Zsigmond nagy parasztregényei mellett is újat tudott mondani a magyar falu életéről és a magyar paraszt szemléletéről. Valójában e művében is az erkölcsi szándék és annak megvalósulása az izgalmas: a regény nagyszabású nőalakjának sorsával azt példázza, hogy a bezárkózás, az önzés, a konvenciókra hagyatkozás az azokra való kizárólagos figyelem tönkreteszi az ember életét. Móricz hatalmas tablóinak ereje és lendülete nála lélektani mélységgel párosul. A Gyász, az 1937-ben kiadott Bűn és az 1942-ben kezdett Iszony voltaképp a személyiség visszhangtalanságban, magányban való teljes eltozulásának nagyszerű megjelenítése.

Németh László kora európai regényírásának lélektani indításait olyan környezetben teljesítette ki, amely e műveit egyszerre teszi a kor nemzeti problémáinak kifejezőjévé és az európai regény törekvéseinek méltó párjává. Művészileg talán kevésbé megoldott az Alsóvárosi búcsú (1938), amelyben a személyes elemek erősen érvényesülnek, ám a regény fő alakjának az igazságosabb jövőre orientált gondolkodás a fontos és előremutató értéke.

Mintha a görög sorstragédiák végzetre kiszemelt emberének újabb sorsváltozata legnépszerűbb regénye, az Égető Eszter (1956) is, amelyben Németh László regénypoétikájának minden jellegzetessége összegződik. Nem annyira egységes ez sem két része két külön világ, szemléletét mégis egybefogja a kérlelhetetlen ítélkezést enyhítő szándék, mely az író magatartását mindvégig áthatotta.

Egészen külön vonulatot képviselnek Németh László életművében színművei és drámái. Rendszerint egy időszerű társadalmi kérdésnek vagy az író önértelmezésének, önvizsgálatának tükörképei. Nem az eseményeket jelenítik meg, nem az akció uralkodó elemük. Gondolatok feszülnek egymásnak bennük. A történelmi drámákban a magyarság jellegzetes típusait jeleníti meg, amint lelkük igazságáért küzdenek a történelem kényszere vagy az erőszak ellen, s amikor a kultúra nagy személyiségeit jeleníti meg, akkor is helyzetük és a lelkükben működő erkölcsi törvény feszültségét ábrázolja nagy gondolati erővel. Ez nem mindig párosul elég látvánnyal, s jellemei sem fejlődnek hiszen eleve adott magatartásminták megjelenítői.

Bár Németh László idegenkedett a modern színház formabontó törekvéseitől, színműveinek egy része mégis a modern drámával rokonítató hiszen ő is kora emberének erkölcsi dilemmáit jelenítette meg a történelmi és társadalmi környezetben. Felelőssége és tanító szándéka a magyarázata, hogy e feszültség paradoxonát nem groteszk formában, hanem a lineáris idő és a valóságos tér hagyományos egységében ábrázolta. Nagyon nehéz volna bármelyik tanulmányírói törekvésének dokumentumait a másik elé helyezni hiszen irodalomtörténészként, társadalomtudósként utópistaként, pedagógusként egyaránt maradandót alkotott, eszmélyi beleépültek a korba, s alighanem a magyarság jövőjét is nehéz elképzelni eszmélyinek értékelése józan, elfogulatlan kritikája és befogadása nélkül.

Rendkívül fontosak azok az írások amelyekben a nemzet felemelésének és lelki építésének útját rajzolta meg. Ha szerencsésebb kor szülötte, egyike lehetett volna a magyar nevelésügy sorsfordítóinak, reformtervei -mint egyéb elképzeléseinek egy része ugyancsak- így alighanem elavulnak, de a bennünk munkáló szándék, a kultúra életalakító szerepének felismerése és hangsúlyozása s egy demokratikus értékközpontú struktúra megteremtésére való törekvés alighanem kormányzóelve marad a magyar pedagógiának. Napjainkban indulatok csapnak fel körülötte, mint ahogy őt is gyakran indulatai és elfogultságai vezérelték. Egy higgadtabb időszak ismerheti fel majd igazi értékeit, életműve rendkívüli jelentőségét.

Rónay László

[in: Erkölcs és irodalom. A magyar irodalom rövid története, Vigilia, 1993. 248-251.]